Aszály

Akkor már harmincadik napja kerülte el Wilson’s Creek-et az eső. Délelőtt kitereltem a marhákat, majd Jackie-t bíztam meg, hogy felügyelje a szikkadt növényeket rágcsáló állatokat. Nem mintha bárki elhajtotta vagy leölte volna őket, ettől már egy ideje nem tartottam, de megesett a szívem a srácon. Apja valamikor tavaly indult keletnek, hogy szerencsét találjon a többi aranyásó bolonddal, az anyját meg két hete akasztották fel Springfieldben. A marhák majd lefoglalják, gondoltam.

Délidőben értem vissza a városba és az ivó felé vettem az irányt. Apple idegesen nyerített ahogy kikötöttem. Az ivó tele volt: az aszáj és a forróság együttes erővel elvették az emberek munkáját és a hűvösbe száműzték őket. A pulthoz sétáltam. Tom egykedvűen nézett rám.

- Ma legyen gin –mondtam válaszul a kimondatlan kérdésre. Precíz mozdulatokkal töltötte ki a koszos pohárba.

- Jill? –kérdeztem szórakozottan.

- Odafenn. A három szerencsevadász továbbállt, de előtte szétszedték a szobát –válaszolta kedvtelenül.

- Legalább van mit csinálnia.

Olcsó kávé

Pár napja írtam egy történetet életről és halálról, önfeláldozásról és sírig tartó szerelemről, aztán töröltem a gépemről. Jill szerint sokkal színpadiasabb lett volna, ha gondosan kinyomtatom, majd elégetem. Igazat kellett adnom neki. Igazából sosem értettem a drámához.

Jillel szokás szerint egy gyorsétteremben találkoztam. Ő valami olcsó menüt evett, én kávét ittam, ami kivételesen nem égette meg a nyelvem. A nagy téli kávézások alatt sikerült megtanulnom úgy innom a gyorséttermemben használt tetős pohárból, hogy nem égetem meg semmimet. Mondjuk azok a kávézások nem Jill-lel voltak, de a lényeg a megszerzett tudás.

Egyszer mondta valaki, hogy minden bekezdésnek valami nagyon tanulságos gondolattal kell zárulnia, ezért írtam ezt a tudásos dolgot. Nem kéne erőltetni. Na ez már egyfajta bölcsesség.